A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya, a Korall-tengerben található, nem messze Északkelet-Ausztrália Queensland nevű államának partjaitól. 2000 km hosszan húzódik, 34,4 millió hektáron, és még az űrből is látható. Nagyjából 3000 korallzátonyból és körülbelül 900 kisebb-nagyobb szigetből áll, melyek nagyjából azonos távolságra vannak a tengerparttól.

A Nagy-korallzátony növekedése azonban nem volt mindig zavartalan, és ma sem az. James Cook kapitány (1728-1779) már hetek óta vitorlázott a szárazföld mentén, biztos távolságban Ausztrália felderítetlen keleti partjaitól, amikor 1770. június 11-én Endeavour nevű hajójával váratlanul zátonyra futott. A kor legendás hajósa csak ekkor döbbent rá, hogy nem is a nyílt tengeren hajózik, hanem egy óriási méretű zátonycsatornában. Cook a világ legnagyobb korallzátony-együttesét fedezte fel, amely 2000 km hosszan és 300 km szélességben terül el az ötödik kontinens előtt. Az ízig-vérig felfedezőt és tengerészt azonban nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. A vastag korallmészkő az alapot képező kőzetek lassú süllyedése miatt alakult ki, ugyanis a szirtképző korallok csak 50 méter mélységig képesek életben maradni. Amit azonban Cook és a kor természetbúvárai még nem tudtak, az a következő: a Nagy-korallzátony, amely kb. 2900 zátony monumentális egyesüléséből jött létre, a lehető legparányibb építőmesterek, milliméteres és centiméteres méretű korallok műve.

A szirteket főként kőkorallok (Madreporaria) és szarukorallok (Gorgonaria) építik fel, létrehozva egy fantasztikusan színes tengeralatti világot. A vizsgálatok megállapítása szerint 400-nál több korall faj vesz részt a szirtépítésben. Külön is érdekes megemlíteni az alakja miatt különleges fajt, a gombakorallt (Fungia fungites) és az agykorallt (Diploria strigosa). A szirtek és zegzugaik hallatlanul sokszínű élővilágnak nyújtanak megélhetési és megtelepedési lehetőséget. Gyakran látható a 2 mázsára is megnövő óriáskagyló (Tridacna gigas), melybe nem ajánlatos belelépni, mert oly szorosra tudja zárni héját, hogy szinte lehetetlen tőle megszabadulni. A mérges kúpcsiga (Conus sp.) emberre nézve is kellemetlen méregfogakkal rendelkezik. A fehér kauricsiga (Cyprea moneta) viszont hosszú időn keresztül pénzként szolgált a tengerparti népek számára. Rokona, az öklömnyi tigriscsiga (Cyprea tigris) egyik legszebb porceláncsiga, mely az emléktárgy üzletek gyakori szereplője. A lagúnák csendes vizében otthonos a nagy termetű, akár fél kilóra is megnövő rák, a languszta (Palinurus sp.) és a medverák (Scyllarus sp.).

E terület legszínesebb és leggazdagabb állatcsoportja azonban minden bizonnyal a halak. Több, mint 1500 fajt írtak itt le. A narancs-fekete-fehér narancs bohóchalak (Amphiprion percula) játékosan bujkálnak a másokra halálos veszedelmet jelentő virágállatok (Actiniaria) karjai között. A pompás papagájhalak (Scarus taeniopterus) négy előrenyúló "fogával" csipkedik az apró korallpolipokat. A szirtek rejtett zugaiban él a magányos és harapós muréna (Murena sp.) arra lesve, hogy közelébe tévedjen valami ehető hal. A rejtőszínű kőhal (Sinanceia horrida) emberi szemnek alig észrevehetően lapul a korallsziklákon. Megérinteni azonban életveszélyes, mert úszóinak megnyúlt tüskéi erős méregmirigyekkel kapcsolatosak. Az élénkszínű vörös sügér (Priacanthus orenatus) feltűnően nagy szemekkel rendelkezik, és gyakran látható, amint apró halrajok közé vág prédát keresve. Az egy méter hosszúságúra is megnövő bonitók (Euthynnus pelamys) csoportosan vadásznak, sokszor egészen közel a felszínhez.

Kétségtelenül e vizek leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb állatai a porcos halak közé tartozó cápák, amelyek közül számos faj előfordul a Nagy Korallzátony közelében és évente több fürdőző illetve könnyűbúvár is áldozatul esik kielégíthetetlen étvágyuknak. Érdekes, hogy éppen a legnagyobb faj, a 8-10 méterre is megnövő óriáscápa (Selache maxima) egy ártalmatlan plankton evő állat. Nem úgy a szürkecápák (Carchachinus sp.), vagy a dajkacápák (Orectolobus sp.), amelyek közismerten mohó ragadozók. Rokonuk, a kékpettyes tüskésrája (Taeniura lymma) legtöbbször az aljzaton, a világos korallhomokon lapul. A színes halrajok között gyakran feltűnnek az ajakos halak (Coris gaimardi) és a (Diodon hystrix), amelynek bőrét 4-5 centiméteres tüskék borítják. Amennyiben veszélyt érez, testét felpumpálja levegővel aminek következtében gömbölyűvé válik, mint egy megalomániás vadgesztenye. Nincs az a halevő ragadozó, amely meg ne gondolná, hogy kikezdjen vele. A korallok között számos tüskésbőrű is megtelepszik. Különböző tengerisünök (Echiuroida) és tengericsillagok (Asteroida), amelyek mind a szirtek nyújtotta terített asztal vendégei. A lagúnák homokjában helyenként akkora tengeriuborkák (Holoturia) fekszenek, mint egy spárgatök.

A Nagy-korallzátony nyújtotta biológiai sokféleség szinte felülmúlhatatlanul gazdag. Megőrzés nemcsak a tudomány számára fontos és felbecsülhetetlen, de Ausztrália számára különösen az. Ez a korallgát óvja meg ugyanis a kontinens partjait a Csendes-óceán pusztító hatásától. Itt ugyanis megtörik a ciklonok ereje és a szárazföldet már csak a megzabolázott hullámok érik el.

A mai Nagy-korallzátony megközelítőleg 8000 éves lehet. Óriási korallmészkő talapzaton nyugszik, amelynek idősebb részei még kb. 600 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Ausztrália keleti partjai előtt a korallok valóban optimális életkörülményeket találnak – elsősorban a tiszta, meleg és napfénytől bevilágított víz miatt, amelynek hőfoka 26-28 C között mozog. Ezenkívül a tenger magas só- és mésztartalma elengedhetetlen a korallok növekedéséhez.

A Nagy Korallzátonyon több nemzeti parkot is kialakítottak. Ezek egyike – az 1975-ben létrehozott – Zöld sziget, amely alig 3 méterre emelkedik ki a Csendes-óceán szintje fölé. Felszínét főleg kókuszpálmák (Cocos nucifera) borítják. Partjait fehér korallhomok fedi, melybe levesteknősök (Chelonia mydas) és közönséges cserepesteknősök (Eretmochelis imbricata) rakják pingponglabdányi tojásaikat. A kikelő apró teknősöket elsősorban a szigeten fészkelő sirályok (Larus sp.) és csérek (Strena sp.) veszélyeztetik, amelyeknek könnyű prédát jelentenek a homokban csetlő-botló, a víz felé igyekvő apróságok.

A Nagy-korallzátonyt 1981 óta tartják számon a Világörökség részeként.

Források: Wikipédia, Érdekes Világ