India és a Tadzs Mahal - elválaszthatatlan fogalmak. Nincs ember, aki India említése hallatán először ne az örök szerelem csodás emlékművére gondolna. A világ csaknem valamennyi nagy műemléke egy-egy nép vallásos áhítatának vagy egy uralkodó hiúságának eredménye, de a Taj Mahal kivétel. Az örök szerelmet hirdeti az idők végezetéig.

A Tádzs Mahal (A paloták koronája) az indiai Agrában, a Jamuna folyó partján található mauzóleum elnevezése, amely valójában egy teljes épületkomplexumot takar, ennek része maga a fehér márvány síremlék is. Sáh Dzsahán mogul sah 1632 és 1647 között építtette 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére. Őt is itt helyezték örök nyugalomra.

A Tádzs Mahal a mogul síremlék-építészet csúcspontja, amely nem csak annak stílusjegyeit viseli magán, hanem ötvözi azt a helyi hagyományokkal is. Bár hatással volt későbbi síremlékek építésére is, az épület egyedi arányai, finom díszítettsége utánozhatatlanná tette. 1983-ban került fel az UNESCO világörökségi listájára mint kulturális helyszín.

A tökéletes arányaival feltűnő, nemes anyagokkal gazdagon díszített műemlékegyüttes nemcsak építészeti jelentőségű, hanem a hozzá kapcsolódó legendák és történetek révén az örök szerelem emlékműveként is ismert. Számtalan művet ihletett a képzőművészet, az irodalom, a filmművészet, a zene területén, egyúttal a komplexumban található mecset miatt ma is a vallásos áhítat színhelye.
India leglátogatottabb turistalátványossága, évente több mint 2,5 millió látogató keresi fel, de ugyanakkor ez okozza jelentős állagromlását is, ami miatt 1996-ban felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei közé. 2007-ben a világ hét új csodája közé választották.

Sáh Dzsahán sah kicsapongó természetű uralkodó volt, nem vetette meg az élvezeteket. Ugyanakkor igénye volt a kultúrára is, a Mogul Birodalom nagy építtetőjeként tartják számon. Mumtáz Mahal a sah kedvenc felesége volt, aki 1631. június 17-én halt meg Burhanpurban, 14. gyermeke születése során, miközben hadjáratba kísérte urát. Helyben temették el. Halálát követően a sah búskomorságba esett, elhanyagolta a birodalom ügyeit. Elhatározta, hogy egyedülálló síremléket építtet számára, amely halála után majd az ő nyughelye is lesz.

A Tádzs Mahal építése 1632 januárjában kezdődött meg, Sáh Dzsahán történetírói szerint, az uralkodó által készített alaprajznak megfelelően. A helyszín kiválasztása több mint hat hónapot vett igénybe. Sáh Dzsahánt nagy fájdalommal töltötte el, hogy emlékműve nem fog örökké tartani, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az épület biztos lábakon álljon. Kortárs források rögzítették, hogy milyen fából készültek a víz kiemelésére szolgáló kutak, hogyan cserélték ki a laza homokot kavicsra, és milyen, akkoriban használt betonnal tették biztossá az alapot. Az eljárás olyan sikeres volt, hogy az épület azóta is ellenáll a földrengéseknek és az , a természetvédőket is megdöbbenti az épület rendkívüli stabilitása. Alapjait a mogul hidraulikai építészet elvei szerint fektették le, téglafalú üreges oszlopokra, amelyeket teljes szélességükben szálafából (Shorea robusta) készült kerekekkel erősítettek meg, egymástól egyenlő távolságra helyezve el őket az oszlopok belsejében. Minden keréknek nyolc küllője van a peremtől a közepéig, ahol tengely rögzíti ezeket. A kerekek szerkezetileg belesüllyednek a kőfalba, mint annak nélkülözhetetlen elemei. Használatuk biztosítja minden oszlop rugalmasságát, amelyek egyébként holt szerkezetek lennének. Szilárdságuk ellenére kellőképpen dinamikusak ahhoz, hogy ellenálljanak bármilyen rezgésnek, föld vagy víz okozta lökésnek, és állják az áradást vagy a földrengést is. Az oszlopokat a talapzat mentén emelték, ahol erős, kövekből épült keresztboltíves szerkezet köti össze őket, ezen a fő alapzat, vagyis a sírszerkezet vörös kőtalapzata támaszkodik meg.

Az alapozás befejezése után, 1631. december 15-én Mumtáz testét, a 710 kilométerre fekvő Burhanpurból elhozták ide, Agrába. A komor gyászmenetet a tizenöt éves Sall Sudzsa, Sáh Dzsahán és Mumtáz Mahal harmadik gyermeke vezette. Ismét csak átmenetileg, újratemették az építkezés területén. 1632 júniusában, felesége halálának első évfordulóján, Sáh Dzsahán az épület udvarán tartott megemlékezést, isteni kegyelmet kérve az elhunyt számára.

A munkások a négy főbejárati ívánt és az állványzatot egyidejűleg építették fel. A kivitelezéshez több millió téglára és hatalmas mennyiségű fehér márványra volt szükség. Amint a kőművesek elkészültek az épület egy részével, a mintegy 320 kilométerre fekvő makranai kőbányából elkezdték ideszállítani a hattonnás, speciális márványtömböket. Ez önmagában is különleges logisztikai feladat volt: nagy teherbírású kocsikra rakták, amiket húsz ökör vagy több elefánt vontatott. Ehhez Agra közelében, 16 kilométer hosszan, ledöngölt földből kaptatót készítettek, ami a városon keresztül fokozatosan emelkedett a mauzóleum helyszínéig. Az állatok a nehéz szekereket közvetlenül az épület felső részéhez húzták. Innen, szintén elefántok vagy ökrök közreműködésével, csigák és kötelek segítségével emelték a magasba. A márványtömböket már a kőfejtőben megfelelő nagyságú táblákra vágták, és a kőfaragók a helyszínen simították és csiszolták össze őket.

1633 májusában már állt Mumtáz végső nyughelye, a sírkamra. A sírkövet ekkor lakkozott aranyrostéllyal vették körül, amelyet 1643-ban márványra cseréltek. Valószínűleg a sah jelölte ki a kenotáfium feliratainak kalligráfusát, az iráni származású Amanat Khánt (eredetileg Abd ul-Haq), aki nevét is a sahtól kapta, s aki Akbar szikándrai sírfeliratát is készítette. A kenotáfium kalligráfiáin kívül, az épület fehérmárvány borításán található összes felirat elkészítésére is ő kapta a megbízást. Annak is nagy a valószínűsége, hogy ő maga választhatta ki a feliratok szövegét is, amelyek versek, illetve idézetek a Koránból. Ezt bizonyítja az is, hogy a déli íván bal oldalát szignójával látta el.

A temetés időpontjában a síremlék kupolarésze még nem készült el. A mauzóleum belsejében, illetve a nyugati homlokzaton talált feliratok arról tanúskodnak, hogy a fő épületet 1638/39-ben fejezték be. Az írásos emlékek szerint a teljes komplexum 1643-ban készült el, de a kertbe vezető főkapun található felirat szerint a díszítő munkálatok egészen 1647-ig elhúzódtak. A sah történetírója, Muhammad Salih Kanbo arról számolt be, hogy az építkezés húsz évig tartott, s a teljes komplexum építési költsége 4–5 millió rúpiára rúgott. Összességében 20 000 ember vett részt a munkálatokban. Maga a sírhely a 25 méter magas 18 méter átmérőjű kupola alatt fekszik, de a kíváncsiskodó szemek elől egy különleges finomsággal kidogozott márványrács védi.
A pompázatos építményre a császár valóban nem sajnálta a pénzt. A építéséhez szükséges köveket a kontinens több országából hozták, a díszítőelemek közül a kristályt Kínából, a jáspist Pandzsábból a türkizt Tibetből. A legenda szerint Shah Janah az építkezés befejeztével elrendelte, hogy az összes dolgozó kezét amputálják, hogy soha többé ne alkothassanak ehhez foghatót.

Mumtáz halálának évfordulóit, egészen a tizennegyedikig csak időnként említik. Az egyik ilyen évforduló volt a tizenkettedik, 1643. február 6-án, amikor magát a síremléket hivatalosan is befejezettnek nyilvánították. A 14. évfordulót követően Sáh Dzsahán több mint két évet töltött birodalma északi területén, és áthelyezte a fővárost az újonnan létrehozott Sáhdzsahánábádba, amely a mai Delhi egyik városrésze (Ódelhi). A sah utolsó dokumentált látogatása a síremléknél 1654 decemberében volt. Fia, Aurangzeb letaszította a trónról, így utolsó éveit, 1666-ban bekövetkezett haláláig, házi fogságban töltötte az agrai Vörös Erődben, amelyből kitűnő kilátás nyílik a Tádzs Mahalra. Halála után, fia, szeretett felesége mellé helyezte örök nyugalomra.

Ezt követően, egészen a 18. század végéig nem sokat tudni a mauzóleum sorsáról. Ekkor kezdett a nyugati világ, a britek indiai látogatásai nyomán, érdeklődni iránta. 1803-ban a britek bevonultak Agrába, és régészeti szempontból is feltárták a térséget. Az épület állagát jellemezte: az 1830-as években felvetődött, hogy az elgazosodott, elhanyagolt műemlék márványberakásait Angliában értékesítsék. Az 1857-es, úgynevezett szipojlázadás alatt némelyek mind a lázadók, mind a brit katonák közül drágaköveket véstek ki az épületből.

A 19. század végére a Tádzs Mahal is bekerült a helyreállítandó műemlékek közé. Lord Curzon, India alkirálya 1898-ban megkezdte a helyreállítását. Ekkor, többek között a kairói mecset mintájára, egy hosszú, mennyezetről lelógó lámpát helyeztetett el az sírkamrában, a kenotáfiumok megvilágítására. A felújítás 1908-ig tartott. A munkálatok szervezettebbé váltak, miután a 20. század elején az Indiai Régészeti Hivatal is napirendre tűzte a műemlék állagának megőrzését.

1942-ben az angol kormányzat a kupolát faburkolattal vetette körül, ugyanezt a védelmet alkalmazták 1965-ben és 1971-ben, az India és Pakisztán közötti háborúk alatt, az ellenséges repülőgépek megtévesztésére.

1983-ban mint kulturális helyszín vált a világörökség részévé, 1996-ban pedig felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei közé, a turizmus növekedése és az ipar közelsége miatt.

A sah udvarában számtalan nő élt, akik jelentős kulturális hatást gyakoroltak az uralkodó környezetére. Maga a síremlék a női sírokkal, tekinthető egyben a nőiesség emlékművének is, és ezt a jelleget Mumtáz Mahal halálának évfordulóján évente megrendezett ünnepségek is erőteljesen kihangsúlyozták. A szertartásrendet az első alkalommal – még az épület alapozása során – Sáh Dzsahán írta elő, a későbbiekben ezt követték.

Az első napon vallástudósok, udvari nemesek, gazdag polgárok, szegény, rászoruló családok ájtatos imákkal istentiszteletet tartottak, miközben jótékony cselekedeteket hajtottak végre, lakomát rendeztek és szétosztottak mintegy 50 000 rúpiát az érdemesek és a szegények között. Másnap ezt teljesen azonos módon megismételték – ez más síremlékek évfordulóin nem volt szokásos –, azonban már az uralkodó és udvarhölgyei részvételével. Ekkor újabb 50 000 rúpiát osztottak szét. A női gyűlésen bárki részt vehetett, a szükséget szenvedőket vendégül látták. A nagyszámú látogató tette szükségessé a mecset és a vendégház építését.

A dinasztikus mauzóleumok a mogul építészet jellemző épületei, a Tádzs Mahal pedig a síremlék-építészet csúcspontja. A Tádzs Mahal építését követően a mogul építészet hamarosan hanyatlásnak indult.

Az egész Tádzs-komplexum több, észak-déli tengelyen elhelyezkedő, mintegy 900×300 méter összméretű teraszt foglal magába. A déli oldalon terek, piacok, fogadók és lakóépületek, szakaszos nyílt terek váltják egymást, ez az egykori Mumtázábád. Maga a mauzóleum a fallal körülvett, hosszúkás alaprajzú, hatalmas együttes fő tengelyének északi végén található, és a látvány kedvéért a folyóra néz. Nem a kert (csár bág) középpontjában helyezkedik el, mint általában a kor építészeti megoldásainál szokásos volt, hanem a folyó felőli oldalon, téglalap alakú talapzaton.

A falak négy sarkán egy-egy nyolcszögletű pavilont építettek. A komplexum három fő egysége a tulajdonképpeni síremlék és a hozzá tartozó kert a kiépített vízgyűjtőrendszerrel, valamint az ezektől délre fekvő két épületegyüttes, az egyik az előudvar, a másik a karavánszerájok a bazárral.

A komplexum mérete a karavánszerájok nélkül mintegy 561×300 méter, ezen belül a síremlék és a csár bág („négy kert”) épületegyüttese foglalja el a terület több mint kétharmadát. Az alaprajza a mogul és perzsa építészetre jellemző, vízfelületekkel szabdalt kert monumentális változata. A Tádzs épületegyütteséhez tartozó melléképítmények, egy vendégház és egy mecset, vörös homokkő homlokzatot kaptak, ami érdekes ellentéte a fehér márvánnyal borított kupolájuknak, valamint magának a síremléknek. Ez a színkettősség általánosan jellemző a Mogul Birodalom építészetére, de itt még az ősi indiai hagyományokkal is keveredik.

Az épületcsoport a síremlékből, az ahhoz tartozó négy minaretből, valamint egy szimmetrikusan elhelyezkedő vendégházból (dzsavab) és egy mecsetből (maszdzsid) áll, amelyek keletről és nyugatról szegélyezik a központi épületet. A síremlék márvány alapanyagát Makranából (Rádzsasztán), a melléképületekhez a homokkövet pedig a Vinthjan-hegységrendszerből, Fatehpur Szíkri és Rupbas régióinak kőbányáiból hozták. A makranai márvány tulajdonsága, hogy a ráeső fény színétől függően maga is változtatja a színét.

A síremlék fő épülete egy négyzet alakú emelvényen (terasz) helyezkedik el, amely kiemelkedik a kert szintjéből. Mérete 296,31×296,31 méter. Míg az előudvar és a karavánszeráj két épületegyüttese ugyanazt a négyzetes, középpontos szimmetriát követi, addig itt az épületek árkádokkal formált udvarokból állnak sugaras szimmetriát követve, ami a kor helyi és praktikus építészeti megoldása. Az emelvény mind a négy sarkán egy-egy márványból készült minaretet emeltek.

A síremlék épülete belefoglalható lenne egy 56,4 méter élű kockába, de mivel a függőleges éleit lecsapták, így alaprajza nyolcszögű lett. A külső falakat hatalmas, sztalaktitboltozatos bejáratok (ívánok) alkotják, amelyeket két szinten hat-hat falfülke köt össze; ezek közül a sarkokon lévők félnyolcszögűek, a homlokzatiak pedig négyszögletes alapúak. A boltívek gazdagon díszítettek Korán-idézetekkel. A kiegyensúlyozott arányokat erősíti a homlokzat finom szerkezete: a fehér márványberakás pietra dura technikával készült. Könnycsepp alakú, kétrétegű kupolája, amely 25,6 méter magas és 17,7 méter átmérőjű, egy magas dobon nyugszik, és négy csatri (kisebb oszlopos kupola) határolja. A kupola csúcsdísze ismétlődik a csatrikon.

A síremlék központi temetkezési kamrája szintén nyolcszögletű, amelynek a közepén található Mumtáz Mahal és Sáh Dzsahán kenotáfiuma. A két sírt eredetileg aranyrostély vette körbe, amelyet később Aurangzeb beolvasztott, így azóta ékkövekkel, berakásokkal díszített, rendkívül finoman csipkézett, egy tömbből faragott márványrostély helyettesíti. Két bejárata van, amin keresztül megközelíthetők a kenotáfiumok. A síroktól sugárszerűen nyolc folyosó indul az épület bejárataihoz, illetve a négy sarokkamrához, ahol a Koránt olvasták fel, vagy perzsa és indiai zenét játszottak. A temetkezési kamra felett magasodik a fent említett központi kupola, amely kettős rétegű, belsejében óriási üreg van, amit alulról a kamra boltozata zár le. A kamra díszítéséül szolgáló virágmotívumokat és egyéb ornamentikákat féldrágakövekből készítették el, így az épület leggazdagabban díszített helyisége ez lett. Mumtáz égi lakhelyének földi mását akarták így megalkotni.

Különleges a sírkamra akusztikája is. A közönséges zajoknak nincs hatása, de ha a kupolaboltozat alatt néhány dallamot lassan és lágyan elénekelnek, kiváltképp ha egy teljes akkordot, akkor a boltozat azt hosszan visszhangozza.

A temetkezési kamra alatt kripták találhatók, további két kenotáfiummal. A sah és feleségének teste feltehetően egy befalazott, földalatti szoba alapozásában lehet elrejtve.

A mauzóleum épületét eredetileg gazdagon ellátták díszesen faragott szantál- és ébenfa bútorokkal, drágakőberakásos szekrényekkel, a padlót és a falakat hímzett gyapjú- és selyemszőnyegek, bársony- és brokátfüggönyök borították. Az uralkodó rendelkezésére állt egy aranyozott és zománcozott trón, a mennyezetről pedig sárgaréz csillárok, aranyozott csillagok függtek. Az idők során a termeket a későbbi uralkodók lassan kifosztották, az anarchia időszakai alatt rablók pusztították, ma már az épület csupasz váza áll csak. A két nagy ezüst bejárati ajtót Szuradzs Mal olvasztotta be 1764-ben, a kenotáfiumot borító gyöngyfűzért Amir Huszejn Ali Khán 1720-ban vitte el az épületből.

A hármas épület komplexum előtt elterülő kertnek is fontos vallási szerepe van. A Korán szerint a kert a Paradicsom szimbóluma. A halált jelképező ciprusok és az életet szimbolizáló gyümölcsfák övezte tükörmedencék csak fokozzák a látványt.
Janah sah álma volt, hogy a Yamuna folyó másik partjára a Taj Mahal tükörképeként felépítteti saját mauzóleumát is fekete márványból és az örök összetartozás jeléül egy híddal köti össze a két síremléket. Terve azonban nem válhatott valóra, mert fia az Agrai erődbe záratta, ahol élete végéig csodálhatta szeretett felesége sírhelyét. Végül a Taj Mahalba szerelme mellé helyzeték örök nyugalomra.

Források: Wikipédia, Világutazó, Kihagy6atlan